Feminista is, vegán is? Mi jöhet még? Egy hétig “toltam mások orra alá” az elveimet. Erőszakosan.
Ezt ismeritek? Egyszer a tanítvány megkérdezte a Mestert:
– Mester! Sokat kell még várni arra, hogy a dolgok jobbra forduljanak? Mire a Mester:
– Hát ha várunk, akkor még sokat …
Nem vártam. Egy hétig minden egyes nap megjárattam a Feminist Vegan feliratú pólómat, amin kiegészítésként még az is szerepel, hogy így is vannak barátaim. True story. Büszkeség.
Szóval egy a póló volt rajtam jó sokáig, de mielőtt rátérnék arra, milyen tapasztalataim voltak a kísérlet során, pár szó arról, hogy mi volt a fejemben.
A vegán részt talán nem magyaráznám, ha ezt olvasod, vagy körbenézel a webshopban, akkor tudod, érted, éled, hogy miről van szó, és milyenek a vegán hétköznapok.
De mi is számomra a feminizmus? Nem nagy dolog, tényleg. Amikor ezt a szót hallom, leginkább az jut eszembe, hogy milyen jó lett volna szerelni is technika órán a fiú csoporttal a hülye hímezgetés helyett, meg focizni tesin azoknak a lányoknak, akik szerettek volna. Milyen szuper lenne, ha nem lenne alapvetés, hogy a vezetés oktató, az edző, a srácok a diszkóban és az utcán fogdoshatják a nőket, és beszólhatnak nekik, hogy “raknálak anyukám” – vagy legalábbis nem tehetnék mindezt büntetlenül. Milyen nagyszerű lenne, ha egy nőnek is joga lenne sikeresnek lenni anélkül, hogy “törtető agresszív, férfias” jelenségnek neveznék, vagy felrónák neki, hogy miért nem szült vagy szült többet és miért nincs a konyhában. Meg az is tetszene, ha ugyanannyi (vagy több) erőfeszítéssel elért azonos eredményekért ugyanakkora honoráriumban részesülnének a nők, mint a férfiak. Olyanokat már nem merek felhozni, hogy egyforma köszönés járjon nekünk is, mint a férfiaknak (nem egy hagyag “szhja”, miközben a férfiemberek meleg kézrázással néven szólítva köszöntik egymást), esetleg ne kapjunk megjegyzéseket a kinézetünkre, a súlyunkra, a ráncainkra, a ruházatunkra, a hajunkra, arra, hogy mennyit beszélünk és abból hány százalék a káromkodás, és persze a személyes kedvencem se maradjon ki: hogy miért nem mosolygunk ál-lan-dó-an. Napestig sorolhatnám még a példákat, de lényeg, hogy néha, amikor alszom egy jót, olyan világról álmodom, ahol én is egy emberi lény vagyok, képességekkel és hibákkal, lehetőségekkel és korlátokkal, és jogom van ezeket használni, anélkül, hogy bárki felróná, hogy nem funkcionálok szexuális tárgyként, szaporító egységként, vagy dekorációs elemként az ő igényeinek megfelelően. Aztán mindig felébredek.
Sajnos még ott tartunk, hogy ennek is kell egy külön rész. A rövid válaszom, hogy nem. Sőt, a női “jaj, a pasik olyan…” típusú beszélgetésekből is kínos csendben próbálok kimenekülni. Szerintem ugyanis azt, amiben élünk együtt teremtettük: nők ÉS férfiak. Nem használom a feminizmust arra, hogy az égisze alatt az összes férfit utáljam és büntessem, aki valaha szemét volt velem, mert egyrészt azokban a sztorikban én is jelen voltam 50%-ig, másrészt legalább ennyi női “jóakaróval” is találkoztam már.
Szóval egy hétig hordtam az ominózus pólót, minden nap néhány órára elmentem benne otthonról, főként Budapesten, de jártunk vidéken is. A legfontosabb tapasztalat, hogy az emberek tudnak olvasni. És szeretnének is, mert folyamatosan volt valaki, aki felfigyelt a feliratra. Voltak már más feliratos, mintás pólóim is, de valahogy ezt jobban kiszúrták, és lelkesen, de mégis diszkréten hunyorítottak, hogy az apróbetűt is elolvassák. Ez nyilván szórakoztató volt, és próbáltam természetes maradni, de azért kicsit rásegíteni a folyamatra. Az üzenet tehát átment.
A reakciók vegyesek voltak. Alapvetően – néhány egyértelmű elismerő bólintástól, összekacsintástól eltekintve – zavart láttam olvasóink tekintetében. Ez szólhatott annak, hogy miért olyan nagy szám, hogy vannak barátaim, de azok is zavarban voltak, akik a “vegan”-ig jutottak. Jellemző volt, hogy a hunyorgás az olvasás befejezése után is folytatódott – ekkor már a komoly agymunka jeleként, melynek során próbálták feldolgozni a két szóban rejlő mögöttes jelentést. Az arcok nem igazán oldódtak fel. Inkább azt mondanám, hogy a zavar maradt, mint amikor tudod, hogy valamit még el kéne intézni, de már olyan régen halasztgatod, hogy biztos lehetetlenül nagy falattá vált.
Ilyesmi derült ki abból a néhány szóbeli reakcióból is, amit kaptam. Ismeretlenek nem igazán vetemedtek ilyesmire, de akadt egy-két “hangos olvasó”, akiket dicséretben részesítettem. Az ismerősök persze nem lepődtek meg, de a zavar érzékelhető volt. A férfiak kicsit elbizonytalanodtak, hogy akkor vajon neheztelek-e rájuk, a nők kicsit kínosan érezték magukat, nem tudom, miért, de talán mert úgy érezték, le vannak maradva.
Összességében azt mondanám, hogy nagy indulatokat nem (sőt, kicsiket sem), inkább zavart, pici félelmet az ismeretlentől, és nagy-nagy kérdőjeleket az olvasás fáradalmaiban összeráncolodott homlokok felett: ezt hagytuk magunk után én és a pólóm. A felmérést persze ne tekintsétek reprezentatívnak, de azt minden esetre kijelenthetjük, hogy egy szivárványos táskával ellentétben ez a darab nem sodorja veszélybe viselőjét. Az pedig, hogy a sikeres olvasási periódus után hogyan folytatódik a történet egy-egy találkozáskor – hogy segítesz-e feloldani a kérdőjelet, ahogyan én itt fentebb tettem, vagy meghagyod a lehetőséget a guglizásra – már rád, a póló viselőjére van bízva.
Amikor ez a minta készült, többször is eszembe jutott, hogy vajon merik-e majd az emberek viselni? Ki mer-e állni majd valaki ebben a pólóban vállalva, hogy megjegyzéseket kap, belekötnek, megítélik, elítélik. És tudjátok, mire jutottam ezután a kísérleti egy hét után? Ez a póló semmin nem változtat ilyen szempontból. Az emberek nem azért ítélkeznek, mert ez van rajtad, hanem mert szeretnek ítélkezni. Viszont az emberek azért bólintanak egyetértően és azért kacsintanak vagy mutatják az egyezményes nemzetközi jelet a kis hüvelykujjukkal, mert őszintén elismerik, hogy nem maradsz csendben, miközben várod, hogy majd egyszer jobb legyen.
